In memoriam dr. Zelniczky Erzsébet
(1943-2016)

Harminc évvel ezelőtt, talán éppen ezekben a napokban egy felvételi beszélgetés zajlott az akkori I. László Gimnáziumban egy nyolcadikos diák és egy tanárnő között. A tanárnő csodálatos nyugalma az izguló diákban is bizalmat keltett, pedig a tanács, hogy a biztos siker érdekében az angol helyett érdemesebb a latint választani, egy reménytelenül távoli, örökre elveszett világ szavának tűnt számára.
A tanárnőnek lett igaza.
Akkoriban a gimnázium Kőrösi Csoma út felőli szárnyának legvégén, mindentől távol, az ebédlő mögötti, csendes zugban bújt meg a latinterem. Előtte egy csigalépcső vezetett fel az első emeleti tanári szobába, a diákok számára elérhetetlen, titokzatos magasságba: innen ereszkedett alá négy éven keresztül hetente háromszor az önfeledt tudatlanságban őrjöngő diákok közé maga a mindig nyugodt, csendes és bölcs humanizmus: dr. Zelniczky Erzsébet tanárnő.

A következő négy évben azután nemcsak azt az elveszettnek hitt távoli világot keltette örök életre, nemcsak a diákjai tanulhattak tőle fegyelmet, kitartást és igényességet, hanem észrevétlenül ő is tökéletesen megismerte tanítványait - ezért búcsúzhatott érettségijük előtt mindegyiküktől egy-egy, személyre szóló latin bölcsességgel. Csak az a bizonyos diák nem búcsúzott, aki a „Fortiter in re, suaviter in modo” („Bátran a lényegben, finoman a mikéntben”) intelmén túl további két, életre szóló ajándékot is kapott: a latin nyelv értő szeretetét, amely a latintanári pályára csábította, és vele a legszebb ajándékot: „Zelniczka” barátságát.

Azután teltek az évek: előbb nekem egyetem, neki tanítás; azután neki könyvkiadó, nekem – az ő személyes ajánlásával – tanítás; közben sok egyéb mellett köddé vált az a csigalépcső is; mígnem az élet újból egymás mellé sodort bennünket a Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnáziumban, ahol már tanárkollégákként találkoztunk nap mint nap. Immár nem latint, hanem magyar nyelvet és irodalmat tanított egy újabb évtizeden keresztül, napról napra fiatalosabb és derűsebb lendülettel, töretlen emberi és szakmai alázattal, személyes példája erejével osztva meg diákok sokaságával mindenét, ami hite szerint emberhez méltóvá teszi az életet: türelmes és megbocsátó szeretetét, feltétlen segítőkészségét, derűs bölcsességét, határtalan nyitottságát, mérhetetlen műveltségét, kérlelhetetlen következetességét, rendíthetetlen kitartását és minden körülmények között megingathatatlan, bámulatos önfegyelmét. Mindig, mindenkitől csak annyit várt el, amennyit saját maga is bármikor készen állt megtenni. Erzsike egész tanári pályája igazolta életelvei helyességét, tanítványok nemzedékeinek tiszteletteljes megbecsülése és szeretete pedig mélységes emberségét. Nyugdíjasként is hajlandó volt új felfedezésekre: bátran vágott neki többször is a nagyvilágnak, vagy éppen az informatika világában tett szert bámulatos jártasságra imádott unokájával, akivel együtt még versenyhelyezést is elértek. Mi pedig, akik nemcsak tanítványai, hanem kollégái is lehettünk, különösen szerencsések vagyunk, mert nemcsak az iskolai munka során, hanem tanári kirándulásokon is számos alkalommal tanúi lehettünk lenyűgöző ragyogásának, akár hivatásáról, akár tanítványairól, akár családjáról beszélt.

Három éve vonult vissza a tanítástól, nagyon megérdemelt pihenés reményében, tervekkel, vágyakkal, álmokkal telve, de azon az ünnepi búcsúztatón senki sem sejtette, hogy ilyen hirtelenséggel kell örök búcsút vennünk tőle. Ám az egykori tanítvány, kolléga és barát nem búcsúzik; ilyen búcsút venni ugyanis attól szokás, aki örökre lehunyta szemét, Erzsike tekintete azonban örökre rajtunk marad, és minden tettünk, minden szavunk felett érezzük pillantását, ahogyan hangja is közöttünk cseng:

    „Non omnis moriar. Multaque pars mei
    vitabit Libitinam; usque ego postera
    crescam laude recens…”
                (Horatius III. 30., 6-8.)

    „Meg nem halhatok én teljesen: elkerül
    téged, síri folyó, jobb felem; és nevem
    folyton fényesedik…”
                (Devecseri Gábor fordítása)

Dr. Zelniczky Erzsébet 2016. január 21-én, életének 73. évében bölcs mosollyal és nyugodt léptekkel felsétált egy réges-régi csigalépcsőn az örökkévalóságba.

Kaszab László