Búcsú Juhász Jenő tanár úrtól*

Gyászolni és emlékezni jöttünk most ide. Emlékezni egy olyan emberre, akinek élete példa lehet mindannyiunk számára. Itt állnak előtte szerettei: a családja, pályatársai, egykori tanítványai, barátai. Mindazok, akiket szeretett, s akik szerették és tisztelték őt.
Juhász Jenő tanár urat gyászolja a Balassi Bálint Gimnázium. Az iskola, melynek tanára volt közel fél évszázadon keresztül. Tanári munkássága eggyé vált a gimnázium történetével, sőt: ő maga lett e történelem meghatározó szereplője. 1954-től 2002-ig nemzedékek sorát tanította és nevelte szeretett alma materében.
A gimnáziumtól nyugdíjba vonulását követően sem szakadt el, hisz rendszeres résztvevője volt az öregdiák-találkozóknak, s így aztán bennünket, egykori kollégáit sem hagyott magunkra végérvényesen. Legutóbb épp az október végi találkozón láttuk, melyről akkor még nem tudhattuk, hogy az utolsó ilyen találkozás lesz. Néztük, ahogy a rá jellemző bölcs és kedves mosollyal ült az ötven éve érettségizett egykori osztályának tagjai között. Idős emberek az idős emberrel. S mégis: ötven év után is érezhető volt, hogy a Tanárt veszik körbe a tanítványok.
Mi volt a titka? Honnan ez az állandóan felé áradó szeretet? Mi tartotta meg oly sokáig a tanári pályán? Miért nem akartuk elengedni soha, miért hisszük, hogy még mindig velünk van? Mit ad nekünk még most is? Ebben a zajos, szétzilált világban miért fordulunk hozzá tanácsért, ha úgy érezzük, hogy elhagyott az erőnk a tanári létünkben?
Jenő bácsi (így hívták a diákjai és utóbb a kollégái is) mindig is hitt abban, hogy az emberek jobbá tehetők. Hitt a nevelés, a példamutatás erejében. Egész lényéből ez a meggyőződés sugárzott. Vállalta a tanárságot, hisz egész kisgyermek kora óta erre a hivatásra készült. Számára ez rendeltetett, s ő legjobb tudása szerint igyekezett betölteni ezt a rendeltetést.
Ebből a hitből fakadt az optimizmusa is. Egykori kollégái emlékezhetnek rá, hogy Jenő bácsi a legnehezebb helyzetekben is bízott a dolgok jobbra fordulásában. „Majd csak megoldjuk valahogy.” – mondta. S aztán mindent meg is tett azért, hogy valóban megtaláljuk a kiutat. Ha bármikor reményt keresünk nehéz helyzetünkben, hozzá fordulunk tanácsért, segítségért.
De talán a legmeghatározóbb emlék vele kapcsolatban az, ahogyan embertársaival bánt. Ő volt a harag és gyűlölet nélküli ember, aki halk szóval is meg tudott győzni bárkit az igazáról. „Sine ira et studio”– idézte ő maga is oly gyakran Tacitust. Harag és részrehajlás nélkül alkotott véleményt, s a világot is így látta - így láttatta. Ezért tartottuk méltán bölcs embernek.
Mi, azon tanártársai, akik a gimnáziumban taníthattunk vele együtt több-kevesebb évig, példát vettünk abból, ahogy a gyermekekkel beszélt. Minden tanítványához volt egy-egy kedves szava. A jókat, ügyeseket, szorgalmasakat gyakran dicsérte, a lemaradókat bátorította. A „csínytevőket” – ahogy ő nevezte a rosszalkodó diákokat (hisz a gyerekek akkor is gyerekek voltak) – a csínytevőket szelíden dorgálta. Nem haragos, hangos szóval szidta meg őket. Legföljebb a tanár úr homlokráncolásából érezte az a diák, hogy rosszaságot követett el. De Jenő bácsi tekintetéből még ilyenkor is a szeretet sugárzott. A megbocsátó szeretet. Ő a tekintélyt nem követelte magának, hanem megszerezte. Megszerezte azzal, hogy adott: tudást, emberséget, tiszteletet, szeretetet. Nincs olyan tanítványa, aki ne így emlékezne rá.
Azon az utolsó osztálytalálkozón, tavaly októberben, a Balassiban, ezek az emlékek sejlettek föl a képen. Középen a tanár úr, körülötte az ötven éve érettségizett osztálya. A tekintetek, a lelkek összeérnek. Mintha fognák egymás kezét, pedig már milyen rég volt, hogy beléptek az iskola kapuján. Mennyi minden történt azóta, hogy nincs meg az osztályterem, nincs napló, nincsenek felelések. De ők, az egykori diákok most már tudják, hogy életük alakulásában mi mindent köszönhetnek az iskolás éveknek. Ők a tanúi annak, hogy mit is adhat útravalóul egy igazi tanár.
Középen, fenn a katedrán Juhász Jenő tanár úr. Körülötte a diákjai: százan, ezren. Most megrendülten emlékeznek az örök tanárra, aki példát és erőt adott az élethez.
Mert megvolt benne a hit, a remény és a szeretet. E három teljességgel megvolt benne, a sajátja volt, a lelke maga. Kik ismerték, erről ismerték, ezt kapták tőle, ezt őrzik s viszik magukkal tovább az ő életéből.
Drága Jenő bácsi! Nyugodj békében!

Farkas György igazgató
Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnázium

(*A búcsúbeszéd elhangzott Juhász Jenő tanár úr ravatalánál, 2017. január 6-án, a péceli református temetőben)

Iskolánk diákjai 2011-ben életút-interjút készítettek Juhász Jenő tanár úrral, amelyben életútjáról, a gimnáziumunkban eltöltött évtizedekről mesél. Az interjú elérhető innen.