Elballagtak a végzős diákjaink

2016. május 5.

Április 29-én délelőtt tartottuk a ballagási ünnepséget, amelynek keretében a 12. A és a 12. B osztály búcsúzott az iskolától. A végzőseink közül jutalomban részesültek az országos versenyeken kiemelkedően szereplő, valamint a kimagasló közösségi munkát végzett diákok. A legmagasabb elismerés, a Balassi-emlékplakett idei tulajdonosa Hoffmann Márk 12. B osztályos tanuló lett.

• A ballagásról készült teljes fotóalbum elérhető innen.
• A ballagási ünnepségről készült videó letölthető innen.

Válogatás a ballagás képeiből

A Balassi-érmes Hoffmann Márk (12. B)

Farkas György igazgató ünnepi beszéde:

Tisztelettel köszöntöm a ballagási ünnepségünkön megjelent vendégeket! Szülőket, hozzátartozókat, iskolánk tanárait és diákjait. Szeretettel köszöntöm a ballagó tizenkettedikeseket!

„Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el.”

A kolozsvári magyar költő, Reményik Sándor ilyentájt gyakran idézett verséből valók ezek a sorok. Azért választottam ezeket a sorokat mottónak, mert mindennél jobban fejezik ki a búcsúzás és az emlékezés mibenlétét.
A hang és a csönd.
Mindannyian emlékszünk az iskola zajára, a folyosók visszhangozta gyermekzsivajra, az öreg csengő hangjára, ami szigorú monotonitással mérte az időt, az órákon tanáraink szavára, vagy az első tavaszi napra, amikor a nyitott ablakon vidám hangok szűrődtek a terembe a környező sportpályákról. Sok egyéb mellett ezek a hangok is emlékké válnak, az elmúlt nyolc év emlékfoszlányaivá, itt, most, a ballagás csendjében.
Mert csönd kell az emlékezéshez. A lélek ilyenkor mintegy magába száll, hogy néhány pillanat alatt bejárhassa újra azt az utat, melyen valójában évekig vándorolt. Az emlékek, a képek, a hangok mindenkiben máshogy törnek a felszínre. Éppen ezért nem tudom megmondani, hogy közületek, kedves ballagók, ki hogyan emlékszik az első balassis napjára. Az első évnyitóra, osztályfőnöki órára. Milyen élmények maradtak Enikő néniről, Judit néniről, akik –s erre én emlékszem- izgatottan terelgették kis osztályaikat a nekik rendelt helyre. Abban egészen biztos vagyok, még így nyolc év távlatában is, hogy Vida tanárnő német nyelvű köszöntő feliratokkal is készült, mintegy dekorációként, mert ő így is ki akarta fejezni azt, hogy aki ide jött, az jó helyre jött. Hozzá jött.
És aztán következett a nyolc év. Megannyi élménnyel, miket felsorolni is lehetetlen vállalkozásnak tűnik. De talán nem is az a legfontosabb, hogy a tett, a gondolat, az érzelem milyen keretekben öltött testet, hisz akkor vég nélkül sorolhatnánk a térben és időben kirajzolódó események sorát, melyekből volt bőven a nyolc év alatt. Említhetnénk a közös kirándulásokat, különféle osztályprogramokat, együtt végigizgult vizsgákat, a tanórák végeláthatatlan láncát, vagy a szüneteket, melyek mindig oly rövidek voltak, az évfolyamdolgozatok semmihez sem hasonlítható izgalmát, a szalagavatóra való lázas készülődést és még sok minden mást.
Ezek adják a keretet: ez a látható, érzékelhető világ teste, az emlékezés falán a fényképek, melyek közül később bármelyiket a szívünkre ölelhetjük, ha megtaláljuk bennük lelkünk egy darabját. Ezért mondják bölcsen nagyszüleink, hogy az ifjúkor, az iskolai évek élményei elkísérnek bennünket életünk végéig. Mondhatni, meghatározzák jellemünket, gondolatainkat, cselekedeteinket. Még akkor is, ha sokáig úgy érezzük, hogy ennek semmi jelentősége nincs. Pszichológiai közhely, hogy az ember öregkorában emlékszik vissza a legjobban és a legszívesebben diákkori önmagára. Ilyenkor egyre gyakrabban emlegeti régi osztálytársait, kedvenc tanárait, az egykori történéseket. S közben talán nem is tudja, hogy olyan időkről mesél, melyek tudat alatt egész életét meghatározták. Ahogy Marcel Proust írja, ezek a szív kihagyásai.

„Mert a szív kihagyásai szorosan kötődnek az emlékezetkiesésekhez. Bizonyára testünk, melyet olyan vázához vélünk hasonlónak, ahová szellemünk lenne bezárva, e test léte teszi, hogy feltételezéseink szerint minden belső javunk: elmúlt örömeink, minden fájdalmunk állandóan a birtokunkban van. Talán azt is ugyanolyan helytelenül hisszük, hogy ezek az örömök és fájdalmak időnként eltűnnek, majd visszatérnek. Mindenesetre, ha megmaradnak is bennünk, az idő nagy részében valami olyan ismeretlen területen, ahol semmiféle hasznunkra nincsenek, s ahová még a leggyakrabban felidézetteket is kiszorítják azok a mindenféle rendű és rangú emlékek, melyek nem tűrik az együttlétezést tudatunkban. De ha újra összeáll azon benyomások kerete, amelyben megőriztük őket, egyszerre ezek kapnak olyan erőre, amellyel elűznek minden velük összeegyeztethetetlent, s csakis annak az énnek adnak teret, aki hajdan őket megélte.”

Kedves ballagó diákjaink! Itt és most nem tudom, nem is tudhatjuk, hogy sok-sok évtized múlva, - már ti is nagyszülőként - mire és hogyan emlékeztek majd vissza ebből a nyolc gimnáziumi évből. Nem tudhatom, hogy az ötvenedik érettségi találkozón kiben milyen emlékek tolulnak fel, ki milyen képet akaszt le magának az emlékezés faláról. Abban az egyben biztos vagyok, hogy nem az ünnepi beszédek bölcsességeit fogjátok egymásnak idézni. Sokkal inkább azokat a szavakat, gesztusokat vagy hangtalan pillantásokat, amiket ti adtatok, s melyek által örök barátságok köttettek közöttetek. A hivatalos évkönyvekbe soha be nem kerülő sztorikat, melyek közösséggé formáltak benneteket.
És majd szó lesz a hajdani tanárokról. A szigorúakról, a kedvesekről, azokról is, akiknél lehetett puskázni, vagy azokról, akiknek mindig volt egy-egy jó szavuk hozzátok. De leginkább azokról, akiktől kaptatok valamit. Emberségről példát. S formát arról, hogy aki ad, az gazdagabb lesz. Hogy az igazi tanár nap mint nap a lelkének egy darabját szeleteli szét, hogy odaadhassa azoknak, akiket a legjobban szeret: a tanítványainak. S ebbe nem fárad bele, nem lesz kevesebb ettől, sőt több, egyre több. Hisz tudja: a szeretet gazdagabbá teszi a lelket.

Kedves ballagók! Biztos vagyok benne, hogy az ötvenedik érettségi találkozótokon ezekre a tanárokra fogtok emlékezni, mikor a hang csendbe halkul el.
"Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána."

Hogy is kezdődött sok-sok éve? Herzlich willkommen! Valahogy így…